Művész-rész

Hali
Na akkor kezdem is, mert igazából erre szántam ezt a topicot...
Nem megbeszélésre, azt a csevegőben is ki lehet beszélni... hanem arra, hogy mindenki bedobja a művét! :)
És most következik Lú (és usere) egy pszihopata novellája! XD Sok boldogságot XD
(A vers nem saját... A Csipkerózsika című mese egyik dalának refrénje!)

A szerelem maga valamilyen fura érzések tömkelege, valamiféle földöntúli kötődés egy másik személy iránt. Leírhatatlan, elmondhatatlan, mégis majdhogynem megfoghatóan ott van minden ember életében, szilárdan beleivódva a szabálytalanul dobogó szívekbe. A legváratlanabb és a leglehetetlenebb helyzetekben érkezik, hogy az így is összekavarodott-kuszálódott dolgokat még nagyobb kioldhatatlan csomóvá alakítsa. És a végén mégis minden jóra fordul....
Velem is hasonlóan történt, bár akkor még a szerelem fogalmát sem tudtam volna meghatározni. Abban az időben aki tehette, mindent megtett a tudásért, azért, hogy elismerjék és élhető életet tudjon a jövőjében teremteni nem csak magának, hanem a családjának is. 17 éves voltam és én erre méginkább ráhajtottam. Szerencsém volt, így ki tudtam jutni a lehetőségekkel teli külföldre, méghozzá nem is akárhová. Egy teljes évig terveztem Portugália földjét taposni, hogy közben idegen nyelveket tanulhassak, kúltúrát és mindent amit csak felhasználhatok a későbbiekben. Havonta érkeztek a levelek a szüleimtől, a barátoktól. Persze én sem lustálkodtam. Amikor délután hazaértem, elolvastam mindet és mielőtt a fáradtság száműzte volna a fejemből, válaszoltam.
Kollégiumban laktam, iskolába jártam és mindemellett dolgoznom is kellett, hogy fenn tudjam magam tartani ezen utazásom alatt. Ha már dolgoztam, persze nem akármit. Olyat, amit még szerettem is. Nagy szenvedélyem volt a lovaglás, a lovak közelsége olykor mindennél többet ért nekem. Egy lovardához szegődtem, ahol hajnalonként, iskola előtt és délután, késő estig az istálló lakóit rendezgettem. Minden nap. Egy januári péntek estén azonban minden megváltozott. A kedvenc kancámnak válogattam össze a takarmányt, amikor szóltak, hogy ma előbb elmehetek. Kihasználtam, hisz a sok tanulástól és munkától minden nap egyre fáradtabb lettem. Megsimogattam a fekete, fehérrel foltozott kedvenc sportlovamat, összeszedtem a cuccom és haza indultam, azzal a szándékkal, hogy végig alszom a hétvégét. Nem így lett...
Otthon, a kollégium portája előtt egy percre megálltam, hogy megnézzem a számomra kijelölt postaláda tartalmát. 5 vagy 6 levél lehetett benne, amiket egyszerűen csak belecsúsztattam a táskámba. Mire felértem a hosszú lépcsősoron a szobámig, már el is felejtettem, hogy van jó pár iromány számomra a tatyómban, amit pár perccel ezelőtt dobtam le az ágy mellé, ahol már nagyban húztam a lóbőrt. Reggel madárcsicsergésre és a szobámba betévedő napsugarakra ébredtem. Mintha Tavasz lett volna. Nem voltam már álmos, de semmi kedvem nem volt felkelni, de még ahhoz sem, hogy egy icipicit is kitakarózzam. Ekkor jutott eszembe az a néhány kézírás a szüleimtől és minden bizonnyal a barátaimtól és ez most pont egy tökéletes időpont volt, hogy ezeket elolvassam. Csak a kezemet kellett kidugnom a takaró alól, hogy az ágy mellett lévő hátizsákból kikutassam a papírokat. Szerencsére hamar meg is találtam őket. Talán, mint minden hozzám hasonló lénynek, nekem is az volt az első, hogy megnézzem kitől jöttek a levelek. A család, a legjobb barátnőm, egy-két közeli ismerős, egy közeli rokon és egy.... egy név nem volt ismerős. Budapestről érkezett, de nem hivatal, vagy ehhez hasonló. Egy sima, civil személy lehetett az illető. Úgy gondoltam, biztosan elírta a címet, vagy ilyesmi. Félre is dobtam azzal a gondolatommal, hogy majd a többi után jobban szemügyre veszem. Kissé feljebb ültem, hátamat a falnak támasztva neki is kezdtem a levelek felbontásához. Nagy örömmel olvastam minden szót, azt is ami a családomtól jött, azt is ami a barátoktól. A szüleimnek azonnal vissza is írtam, hisz nagyon jól tudtam, hogyha sokáig húzom, elfelejtem és jogosan kapok majd a fejemre. Mikor befejeztem a levelekkel való tevékenykedést, egy nagy sóhajjal újra hátradőltem. Félrebiccentettem a fejem és akkor vettem észre újra az ágyam végébe hajított levelet. Azért csak hajtott a kíváncsiság, hogy ki vagy mi küldhette. Újra szemügyre vettem a címet, a nevet, a saját címem...és a NEVEM! Az én nevemre volt címezve, így biztosan nem lehetett egy félrekézbesített boríték. Azonnal neki is láttam a felbontásához. Talán valami hivataltól? Vagy haza kell mennem valami miatt? Vagy...remélem nincs senkinek baja otthon?!?! Mindenre számítottam, csak arra nem, amit végül megláttam a fehér papíron. Semmi előszó, semmi utóirat. Gyönyörű kézírással, kék tollal egy vers állt az egyszer félbehajtott A3-as papíroson.


Döbbenten emeltem fel a tekintetem a szövegről. Valahol rémítő volt a levél, hogy egy idegen...ki tudja kicsoda, ki tudja micsoda.... és csak így?!?!?! De emellett nem volt egy átlagos vers. Minden érzelem és minden tisztaság benne volt. Látszott, hogy a költője nem a rímekkel, nem a hosszúsággal, nem a szótagokkal volt elfoglalva a mű írása közben, hanem ténylegesen az érzelmeit írta le. De talán ez volt a rémítő számomra. Én, aki soha egy percig nem gondoltam arra, hogy társat, PÁRT keressek magam mellé, most egy ilyen levelet kapok...egy idegentől!!!!
Az első dolgom volt megírni a választ. Legalább 15 papírt gyűrtem össze és dobtam ki, mire megszületett a tökéletes verzió.
„Ki vagy?” Ennyi állt a levelemben. Borítékba csúsztattam, megcímeztem és.... vagy két hétig nem adtam fel. Nem mertem. Mi van, ha csak átverés volt az egész? De annyira érzelmes az a vers és személyre szóló...az ÉN személyemre. Egy idegentől??? De lehet, hogy ő ismer, csak még nem volt alkalmunk beszélni.
Tele voltam kételyekkel és mégis a kíváncsiság folyton szurkáló szálkájának köszönhettem, hogy végül feladtam azt a két szót a postán.
Hónapokig nem kaptam semmit. Folyton az volt az első, ha hazaértem, hogy megnézzem, visszaírt-e az illető. Nem írt. Teltek-múltak a hónapok nekem folyton az a vers járt a fejemben. Már kívülről fújtam, annyiszor elolvastam, de egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy valaki szórakozik velem. Nem jött válasz. Már nem tudtam mit gondolni, az a vers is az egyik fiókom alján landolt végül. Éltem tovább portugáliai életem továbbra sem törődve a férfi nemmel. Az a vers valahol mégis furcsa érzéseket keltett bennem, de nem foglalkoztam velük.
Március utolsó péntekén megint csak fáradtan kullogtam haza. Kiszedtem a postaládából a nekem érkezett borítékokat és amíg felfele baktattam a lépcsőn, nézegettem a feladók neveit. Beletelt pár percbe, mire a fáradtság engedte felfogni, hogy attól az idegentől is érkezett levél, akitől 2 hónapja várom. Hirtelen már nem is voltam fáradt. Csak úgy szedtem a lábaim a lépcsőfokokon. Fent a szobámban ledobtam a cuccaim és nekiestem a leveleknek. Persze, hogy „Az a levél” volt az első, aminek feltéptem a borítékját. A papíron ez állt:
„Az a fiú, aki a világon mindennél jobban vár haza és annak a szívnek a birtoklója, ami csak érted lángol őszinte és lankadatlan szerelemmel!
Ui.: Bocsáss meg, ha az előző levelem hirtelen érkezett és... nem akartalak megijeszteni vele!”

A tőlem telhető legnaívabb választ írtam vissza rá. Valahogy nem tudtam hova tenni az életemben azt, hogy valaki szeret! Őszintén szeret! Mi az, hogy szerelmesnek lenni?! Mi az, hogy lángoló szívvel kötődsz valakihez, akitől függesz?! Aki éltet! Akkor még nem tudtam, de egyre jobban lobbant fel bennem mindez iránt a kíváncsiság.
Innentől kezdve mindkettőnk, ahogy megkaptuk a levelet, másnap már adtuk is fel a választ. Legalábbis én így tettem és tőle is elég sűrűn érkeztek írások. Én is és Ő is legfeljebb két sort írtunk, rejtvényekben beszéltünk, főleg Ő, nem írtunk semmi konkrétat, de valahol mindig volt tartalma a szavainknak. Az övéiben a szerelem sejlett fel, az enyéimben a szerelem utáni kíváncsiság.
A napjaim ugyanolyanok voltak, mint eddig, semmi nem változott az órarendemet és a munkám időpontjait illetően, mégis nagyon lelassult az idő. Nem akart haladni. Szerettem volna azt hinni, hogy nem amiatt a fiú miatt, de minden egyes levele megérkeztekor rá kellett jönnöm, hogy miatta. Vártam a vele való találkozást. Azt, hogy egészben lássam magam előtt, hogy beszélhessek vele rendesen, hogy mindent szemtől szemben meg tudjak tőle kérdezni. Leginkább arra voltam kíváncsi, hogy mi is az a szerelem nevezetű érzéshalmaz....
3 vagy 4 hónap telt el várakozással, míg végre elérkezett a nap, hogy repülőre üljek és haza utazzam. Minden úgy történt, ahogy előre elképzeltem. Az összes rokon és barát végiglátogatása, mindenkinek mesélés az évemről....és nekem még mindig az a bizonyos fiú járt a gondolataimban. Nem csak nappalonként. Sokszor róla is álmodtam.
Aztán egy nap levél érkezett Tőle. Megint csak rövidet és rejtvényekben írt, de tisztán kivehető volt, hogy találkozni akart velem. Aranyos volt, mert látszott, hogy zavarban volt, amikor írta. A levélben benne volt, hogy minden hétvégén megtalálom a Budapeti Állatkert előtti parkban. Nem írtam vissza.
Egy olyan szombaton látogattam el oda, amikor zuhogott az eső. Nem volt kinn egy árva lélek sem, úgy gondoltam hülyeség is volt kijönni, hisz ilyen időben senki nem mozdul ki a lakásából...rajtam kívül. Mégis megláttam valakit, aki tőlem távolodva, esőkabátban, kapucnival a fején sétálgatott a járdán. Úgy tűnt céltalanul. Hátulról, kapucniban azt sem tudtam volna megmondani, hogy fiú-e vagy lány, de mivel ő volt az egyetlen a közelben, és a kíváncsiság még mindig ugyanúgy hajtott azután az idegen után, akivel egy fél évig leveleztem, most valamit ki kellett találnom, hogy kiderítsem, ő az vagy sem.
Végül döntöttem. Határozott léptekkel utolértem és megszólítottam.
-Elnézést! Meg tudná mondani....
És nem tudtam befejezni, mert az illető megfordult és egy ismerős arcot pillantottam meg. Magával a férfival sosem beszéltem, de az arca ismerős volt valahonnan. De honnan? Hát persze! Tavalyelőtt félévtől majdhogynem minden nap láttam őt a buszon, mikor hazamentem. Ő lenne az a „titkos hódoló”?
Jó pár percig bámultunk egymásra. Némán, mintha egy évtizedekre elszakított szerelmes pár látná újra egymást és nem hinné el azt, amit saját maga előtt, két szemével bámul.
-Őőő...bocsánat! - szólaltam meg végül zavartan. – Csak a buszmegállót keresem.
-Arra, egyenesen. – bökött egy irányba az ujjával, de mindketten tudtuk, hogy nem azt a nyavalyás buszmegállót kerestem. Ezek után viszont nem volt választásom. Az orrom alatt motyogva elhadartam egy zavartabbnál is zavartabb „köszönöm”-öt és elindultam lassan arra, amerre mutatták.
-Hol volt, Hol nem, Rád leltem éltem hajnalán....

Szólalt meg a fiú, halkan, kissé dúdolva, mint aki csak magában költögeti épp a verssorokat. De ezen szavak után akkorát dobbant a szívem, hogy még a kezemmel is érzékelhettem volna, ha a mellkasomra helyezem. Lassan megfordultam. Újabb csendes, egymásra ragadt tekintettel eltelt percek következtek. Aztán Ő lépett közelebb hozzám. Én ledermedve álltam. Nem hogy szólni, mozdulni nem mertem. Vajon most mi lesz?
Az érzések kavarogtam bennem....ezernyi érzés.
Ő csúnyán kihasználta tehetetlenségem és megfogta két kezem. Közelebb hajolt és egyetlen szót súgott a fülembe: „Szeretlek!”. Az én lelkemben is tömkelegnyi felismerhetetlen érzés keringett, de ebben az egy szóban annyi érzelem gyűlt össze, amitől még jobban ledermedtem. Őszinte, de számomra ismeretlen érzések áramlottak át a lelkemen ezzel az egyetlen szóval. Majd lassan nem csak belülről érezhettem ezen furcsa dolgokat, hanem kívülről is, méghozzá az ajkaimon. Egy lassú és rövid csók által....
Még mindig mozdulatlanul álltam és tűrtem, de ezzel a csókkal hirtelen, mintha minden kérdésemre választ kaptam volna.
A szerelem, ez az érzés eddig is bennem volt, csak nem ismertem fel. Ezen a napon viszont már mindent megértettem. A fiú azt hitte szíve olyan lányt választott, akit sosem lehet majd kiszakítani naív hétköznapjaiból és ezért indulni készült. Azonban kellemesen csalódnia kellett, mikor utánafordultam és megfogtam a kezét. Bár újabb szótlan percek következtek, tudtam, hogy most nekem kell mondanom valamit. Persze ezen nem kellett gondolkodnom. A szívem kényszerített, a szám pedig magától mondta ki a szót az előttem álló fiúnak címezve:
-Szeretlek!

Édes és egyetlen Luthiátok újabb agybeteg novellája! XD
//Amúgy aki olvasta, hát várom a kritikát, vagy dicséretet! Minden érdekel és ebben a témában nem vagyok sértődős :D ;) //


Valami szörnyen rideg helyre kerültem. Hideg, érdes betonon fekszem, körülöttem rácsok, a falon egyetlen szűk ablak, amin alig-alig szivárog be fény. Egyetlen koszos rongy szolgál fekhelyül, de az érdes beton érzését nem nagyon tompítja. Fogalmam sincs hogyan, vagy miért dobott a sors ebbe a borzalmas kalitkába. Emellett nem csak a hely idegensége és ridegsége taszít, hanem az is, hogy teljesen egyedül vagyok. Itt kell majd leélnem az életem? Naponta dobnak egy maroknyi száraz valamit a tálkámba és legyek boldog? Mégis mit követtem el, hogy börtönbe zártak?
Alig pár hónapos voltam, mikor kényszerrel elszakítottak a mamámtól. Talán itt kezdődött minden. A hely, ahova kerültem, nem volt túl nagy, de igen barátságos és a kétlábúak akikkel élnem kellett nagyon odaadóak voltak. Ráadásul terrier létemre túltengett bennem az energia, kölyök koromban meg még egy icipicit sem figyeltem másokra, így folyton feltúrtam a lakásukat. És ők sosem szóltak semmiért. Pontosabban valamit hablatyoltak nekem, de nem éreztem azt sosem, hogy van olyan dolog, amit nekem nem szabad. Boldog voltam. Nagyon boldog, annak ellenére, hogy amint kicsit nagyobb lettem már nem nagyon foglalkozott velem a kétlábú család, még a legkisebb emberkölyök sem.
Aztán egyik napról a másikra kikerültem a kertbe. Lehet, hogy nagyon szép kertjük volt, lehet, hogy eddig sem foglalkoztak velem túl sokat, de eddig nem voltam elválasztva tőlük. Ez nagyon megrázott, napokat, heteket töltöttem az ajtó előtt azzal, hogy próbálkoztam a bejutással. Aztán meguntam. Néha ki-be járkáltak, akkor azt hittem van remény, de csak addig foglalkoztak velem, amíg ki nem léptek a kapun az utcára, vagy vissza a lakásba. Gondolom akkor is csak azért, mert ott ugráltam körülöttük.
Staffordshire énem egyre jobban bontakozott ki. A macskák voltak az egyetlen, igaz játszótársaim. Na jó, lehet, hogy ők nem így gondolták, de ők legalább futottak, ha fogócskázni akartam, vagy felborzolva a szőrt a hátukon fújtak, ha bunyózni.
A másik játszópajtások a virágok voltak, de szép lassan mind elkerítésre került tőlem. Nem értem miért, hisz sosem szóltak, hogy nem szabad.
Ha néha, nagy ritkán kijöttek a gyerekek játszani velem, akkor iszonyatos boldogan ugráltam a nyakukba és morogva játékra hívtam őket, de ilyenkor vagy egy kiadós pofont kaptam és kiabálást, vagy csak simán ott hagytak és akkor megint egyedül maradtam.
Sosem értettem meg a kétlábúak viselkedését, azt hiszem most már soha nem is fogom.
Egyik nap különös dolog történt. Egy lány emberkölyök baktatott el a ház előtt valami fura élőlénnyel. Jobban mondva nem is élőlény volt... gurult két keréken és iszonyatosan sovány volt. A kerítésre felágaskodtam, ugattam neki, de csak a kislány visított egyet. Mivel a furcsaság csak gurult a két kerekén a kislány mellett, meg nyikorgott, morogtam is rá. Valahogy nagyon nem tetszett nekem az a valami. Kinyúltam utána az alacsony kerítés fölött, de a kislány visítva ellökte magától és az eldőlt.
Na attól a naptól fogva meg voltam kötve. Utáltam a nyakörvet és utáltam a kötelet. Utáltam a magányt és utáltam azt, hogy nem rohangálhatok. Elkövetkezendő napjaim unalmasan teltek el. Most már annyit sem foglalkozott velem a családom, mint eddig, mert nem ért el a láncom se a kapuig, se az ajtóig és így nem tudtam körülugrálni őket. Család?!?!?! Ez nem volt család!
Aztán csak teltek a napok. Néha a kutyaház egyik felén feküdtem, néha a másikon. Már a macskákat sem kergethettem. Semmi! Semmi nem volt, amivel leköthettem volna magam. Hetente új tálam volt legalább. De csak mert naponta lerágtam belőle egy darabot és a hét végére már nem sok maradt belőle.
Ennyi! Ezzel telt el az életem egy jelentős része, ráadásul a legenergikusabb életkoromban. És néha már utáltam az életet!
Talán évek teltek el így...láncon. Soha nem jártam még kint, a kerítésen túl! A ház belsejét sem láttam már mióta kitettek, a kertnek meg csak annyi részét taposhattam, ameddig elért a lánc. A nyakörvemet sem igazgatta senki. Már majdnem hogy kikoptatta a nyakamon a szőrt, de senkit nem érdekelt. Nekem meg viszketett, később fájt. Kezdtem lesoványodni, izmaim az évek alatt eltűntek. Vizet és ételt ugyan kaptam, de minden héten volt olyan óra, volt olyan nap, hogy igazán szomjaztam, vagy éheztem. Nyáron nem volt elég árnyékom, télen csekélység volt az a kutyaház, amit összetákoltak. Fáztam.
Tényleg nem tudom hány év telt el így, de soha egy szót sem szóltam, vagy panaszkodtam. Viszont egyik nap megváltozott minden.
Egy kis kölyök érkezett a házhoz. Amikor kiszálltak a kocsiból a kölyökkel, először ledöbbenve megmerevedtem, majd amikor a kapuhoz értek, mint ha valami tolvaj bandát látnék, morogtam. Iszonyatos, pokoli méreggel és dühvel. Biztos vagyok benne, hogy a féltékenység is hajtott, de leginkább a kétlábú, emberi fajzatnak szántam a morgást.
Hát most észrevettek! Odaszóltak valamit, de aztán mentek tovább be a házba, gondolom a kis kölyök miatt, hogy elfoglalhassa az én kölyökkori helyem. Pár perc múlva a családfő kijött a kertbe... meglepetésemre hozzám. De én csak morogtam! Nem tudom pontosan mi hajtott, mi vitt rá arra amit tettem, de amikor a férfi odaért hozzám, teljes erőmből belekaptam a kezébe.
Eltompult előttem minden. Nem azért, mert leütött, vagy befogta a szemem valamivel. Annyira hajtott a düh, a méreg, az előző éveim gondolata, hogy már nem emlékszem a következő percekre. Csak annyira, hogy végül itt kötöttem ki. Ebben a börtönben. Talán még a láncot is elviselném most a madarak csiripelésével, akár macskák nélkül. De ezt nem kívánom senkinek! A legszörnyebb érzés, hogy igazából nem egyedül vagyok! Több kutyát is bezártak egy-egy ilyen ketrecbe, de egyikkel sem érintkezhetek és gondolom ők sem egymással. De minek is?!
Most biztosan újabb évek telnek el majd hasonlóan, mint a láncra kötött éveim. De lehet, hogy nem fogom kibírni....
Pár hét múlva változás történt az öreg staffordshire életében. Kinyitották szűk ketrecének ajtaját, pórázt kötöttek rá és kivezették a menhelyről. Soha többet nem tért vissza!

Nem tudom mennyire pofátlanság ezt így ebben a formában ide... Szóval értitek... De azért kirakom.

http://modernadventures.blogger.hu/

Ezt én írogatom, most került fel a prológus. Olvassátok, kommenteljetek, szidjatok, vagy bármi!

Igen, volt pofám ezt ide betenni! Szerintem elég művészi!
Amúgy ez egy kis ajándék a portugál tengerpartról az oldalnak...



Ha nem látszana: http://kephost.hu/image-041B_4C5FC14C.jpg

Lú

Tetszik ez a rész, akkor én is dobok majd egyet, s mást. Egyelőre csak ez a rajz van...
Ha túl nagy, akkor itt a link: http://static.fotoalbum.hu/picturezoom/2009/06-20/zakuro17/Kp_185059.jpg

Nem lett a legjobb, de Kim-es.^^

Csak Kim kedvéért. (Megjegyzem, hogy a rajz élőben jobban néz ki, a vonalak nem ferdék, csak fényképezni nem sikerült rendesen.)